Kérlek, fogd meg a kezem!
Zuhanok.
Elveszek.
A múlt a mélybe húz.
Sötét.
Hideg.
Reszketek nélküled.

Egyedül hagytál
Miért?
Meddig?
A kezeid eltűnnek.
Sötét.
Homály.
Bíztam Benned.

Elveszek a ködben.
Csöndben.
Szépen.
Újra kisgyermek vagyok.
Sírok.
Szomjazom.
Mosolyodat hívom.

Nem tudom, merre jársz.
Egyedül.
Félek.
És én csak várok.
Napok.
Hónapok.
De Te nem jössz.

Elvesztem a hitem.
Magányos.
Szomorú.
Feladom a harcot.
Hosszú.
Reszkető
De vajon tényleg megéri?

Jöttét baljóslatú, sötét fellegek jelezték.
Szikrázó villámok figyelmeztettek.
Dörrenés kiáltott, megremegett a föld.
Könyörgött, mindhiába.

Megérkezett: csöndesen,
Zihálva.
Ordítva.
Kérlek, ne tedd!

Vihar csapott le, szörnyű, sötét.
Ahogy jött, úgy el is ment.
Maga után csak romokat hagyott.
S a szivárványt, mit az égre festett.

Átgázolt a lelkemen.
Eláztatott, tönkretett.
És színesre festett.
Emlékszem.

Lilára, mint a bőrömet a sebhelyek körül.
Kék és zöld ölelkezik a szemeimben a könnyek mögött.
Vörösre, mint a rúzs az ajkamon,
Mit elkent, de nem kért bocsánatot.

Sárga és narancs: pont, mint a hajnal.
Magányos, mint a naplemente,
Ami épp éjszakába fordul,
És megvilágítja a sötétséget.

Emlékszem.
Játszottál.
Elmostál.
Megszíneztél.

Virágzó, illatos, szívet átjáró,
Megszelídül tőle a halál,
Meleg szempárban megbújó,
Boldogságfonál

Hömpölygő folyó a szavanna közepén,
Lüktető ér a szívben,
Tompa modulat az éjszakában.
Tavaszi napsugár a télben.

Éltető mosoly a rossz napokban,
Halkan suttogó örök mámor,
Hang a némaságban,
Lágy dallamokat játszó.
 

Leült a székre és felnyitotta a zongora fedelét. Egy szót sem szólt, csak ült ott, mozdulatlanul, akár egy árnyék. Szeméből valami furcsa remegés tükröződött, ahogy ránézett a billentyűkre. Valami régmúlt érzelem, amivel talán ő sem volt tisztában. A zongora volt a megmentője, az őrzője, a kedvese. A régi dallamokból, amiket játszott, csak úgy sugárzott az érzelem, a billentyűk és a húrok találkozásából valódi szerelem szövődött, ami átjárta az egész helyiséget, mint a lágy, hajnali nyári szellő, ami virágillattal és élettel tölti meg a szobát. És érzésekkel, amiket csak ő ismer, amikről csak ő tudja, hogy legbelül mit rejtenek. Most azonban ez semmivé lett. A keze remegett, ahogy a hangszer fölé emelte. Jobb tenyerét a billentyűkre helyezte, de annyira óvatosan, hogy ne nyomja le őket. S valójában nem is tudta volna lenyomni. Nem izzott már benne az a tűz, ami elég erőt adott volna ahhoz, hogy újra megszólaltassa. Így ült még a zongora előtt, sok-sok percig, majd az utolsó pillantásnál, ahogy lehunyta, majd újra felnyitotta szemét, egy könnycsepp gördült le némán, szótlanul, mintha ott sem lett volna. Megpróbált úgy végigfutni arcán, hogy senki ne vegye észre. Lassan lecsukta a zongora tetejét, felállt és az ablakhoz sétált. Lépései egyre nehezebbé váltak és úgy süppedtek bele a talajba, hogy már szinte elveszett benne. Mint a futóhomok, ahogy bekebelezi áldozatát, úgy rohanták meg őt is az emlékek. A hűs ablaküveg nyújtott valamennyi megnyugvást, ahogy hozzáérintette a billentyűktől felforrósodott ujjait, de ez is éppoly hamar illant tova, ahogy a könnycsepp tűnt el az arcáról. Kívülről senki sem látta. De ő belül minden egyes pillanatban érezte.

Vannak olyan sötét, csöndes, magányos esték
Amikor minden régi hibám a felszínre tör.
Gátat szab az új élményeknek,
A jövőnek.

Úgy nehezedik rám az érzés,
Mint a hajnali köd a betonra,
És kimászni alóla
Egyszerűen nem tudok.

Kérdések vihara, kételyek tömkelege.
A jövő már nem is kell, nem akarom.
A múltamat tagadnám, elásnám.
De akkor hova lennék én?
Mi maradna belőlem?

A köd egyre sűrűbb,
Csípi a szemem.
A hajam vizes, a ruhám átázott.
A láncaimat a földre ejtem,
Félek, remeg a lelkem.

A múltam az ajtót kaparja.
Úgy eszi át magát a zárt falakon,
Mint a szú.
Feltépi a tapétát,
Mint a sebeket a bőrömön.

Úgy éget, mint a sav,
És olyan fekete, mint a szurok.
Mint a szívem.

Pedig csak áltatom magam.
Hisz' az egyetlen ember,
Akinek minden bűnét meg kell bocsájtanom,
Az én vagyok.