Le�lt a sz�kre �s felnyitotta a zongora fedel�t. Egy sz�t sem sz�lt, csak �lt ott, mozdulatlanul, ak�r egy �rny�k. Szem�b�l valami furcsa remeg�s t�kr�z�d�tt, ahogy r�n�zett a billenty�kre. Valami r�gm�lt �rzelem, amivel tal�n � sem volt tiszt�ban. A zongora volt a megment�je, az �rz�je, a kedvese. A r�gi dallamokb�l, amiket j�tszott, csak �gy sug�rzott az �rzelem, a billenty�k �s a h�rok tal�lkoz�s�b�l val�di szerelem sz�v�d�tt, ami �tj�rta az eg�sz helyis�get, mint a l�gy, hajnali ny�ri szell�, ami vir�gillattal �s �lettel t�lti meg a szob�t. �s �rz�sekkel, amiket csak � ismer, amikr�l csak � tudja, hogy legbel�l mit rejtenek. Most azonban ez semmiv� lett. A keze remegett, ahogy a hangszer f�l� emelte. Jobb tenyer�t a billenty�kre helyezte, de annyira �vatosan, hogy ne nyomja le �ket. S val�j�ban nem is tudta volna lenyomni. Nem izzott m�r benne az a t�z, ami el�g er�t adott volna ahhoz, hogy �jra megsz�laltassa. �gy �lt m�g a zongora el�tt, sok-sok percig, majd az utols� pillant�sn�l, ahogy lehunyta, majd �jra felnyitotta szem�t, egy k�nnycsepp g�rd�lt le n�m�n, sz�tlanul, mintha ott sem lett volna. Megpr�b�lt �gy v�gigfutni arc�n, hogy senki ne vegye �szre. Lassan lecsukta a zongora tetej�t, fel�llt �s az ablakhoz s�t�lt. L�p�sei egyre nehezebb� v�ltak �s �gy s�ppedtek bele a talajba, hogy m�r szinte elveszett benne. Mint a fut�homok, ahogy bekebelezi �ldozat�t, �gy rohant�k meg �t is az eml�kek. A h�s ablak�veg ny�jtott valamennyi megnyugv�st, ahogy hozz��rintette a billenty�kt�l felforr�sodott ujjait, de ez is �ppoly hamar illant tova, ahogy a k�nnycsepp t�nt el az arc�r�l. K�v�lr�l senki sem l�tta. De � bel�l minden egyes pillanatban �rezte.